Az idő késő őszre is enyhe maradt, de az éjszaka errefelé még nyáron is csípős; csűrajtóra akasztott régi posztókabátot kunyerálok, csak abba járok ki fáért. A faluhoz közeli hegyi legelőkről még nem kellett hazahajtani a marhákat, hadd „őszöljenek”, szedegessék össze, amit még találnak, mielőtt sötét istállóba szorulnak a kemény télben. Délutáni napsütésben ücsörgünk a Sóspataki kalyiba- a legelő melletti kicsiny ház- ajtajába Gyica Károllyal. Marhák után szaladozni bőven van idő, bár sehol nem látni őket, kolompjaikat tisztán hallja a völgyből, hiába értetlenkedem, hogy még vagy két tucat kolomp szól mindenfelé, azok nem azok!  Foglalkozom inkább azzal, amihez konyítok, kézbe kerül a furulya, játszom a tőle tanult lassú magyarosokat, a mástól sosem hallott nótákat. Régi, sánta ritmusok igájában, agyonhasznált öreg bakancsok alatt kopik a küszöb előtti nagy laposkő - a taktust dobogtatja, égnek tartott mutatóujjal vezényel: ezt még egyszer, mehet a következő, na most a sebes csárdásokat sorba! A frisseknél már nem létezik, hogy üljön, szökdel a meredek oldalon, figurázza rendesen! Ha még egy gardonyunk volna!

Borért lépek be a kalyibába. A pokrócnak száműzött régi katonaköpeny, s a puliszkaliszt-tartóként nyugalmazott katonaláda úgy sorakozik odabent, mintha most lenne szólítva a nótából ide raportra, apák, nagyapák küzdelmes életéről dúdolt keservesekből előkászálódott utolsó tanúként. Katonaláda, petróleumlámpa, hatalmas kemencében sült kenyér a vászonabroszon a kaszakő és a tokmány mellett, marhakolompok, az istállóba bekötött lovak, tetejenincs szénarakást vivő szekerek a hegyi ösvényeken… a nóták „archaikus, régen letűnt világa” itt még színtiszta elevenség. Nótázunk. Karcsi bácsi levelet szakít egy ágról, megtűrve szájához illeszti, fújni kezdi, én meg azon gondolkozom, mi végre találhatták ki a klarinétot, ha egy levéllel ugyanazon a hangon lehet muzsikálni? Esteledik, egy távolabbi kaliba felől lépések hallatszódnak, Gyica Géza jön át, hallja, hogy igen mulatunk, hozott egy flakon sört, hanem azt a nótát ismerem-e, el tudom-e fújni, hogy „Göndör a hajam, betyárnak születtem”? Késő éjjelig ez aztán többször sorra kerül…

Reggel indulunk a faluba, le a patak mentén. „Karcsi, ti énekeltetek kint az este, úgy elhallgattam, szorult össze a szívem! S ki furulyált? Emlékszel Koszti, az uram –nyugodjék!- hogy tudott furulyálni, s erőst szerette! Ki ez a legény? A fiad??? Hogy a magyarországi fiad! Menj el te Károly, ha ezt a feleséged meghallja!” Az a góbéság, amit a székelyekről gondolni vél az ember, itt ugyanolyan elemében létezik, sziporkázik, résen kell lenni, hogy minden elengedett tréfát utolérjen eszével a kevésbé szemfüles.

Otthon jó énekesekről, furulyásokról beszélgetünk, a nótákról, ki-ki kedves daláról, aztán a családról, a régiekről. Két pesti-tenyérnyi, fenyőmézgától ragacsos kezek közül sorakoznak elő nagy óvatosan a gyűrött, cipős dobozból előkerült megbarnult fényképek: hosszú, fehér ingbe, hímzett bundába öltözött bajuszos, öregemberek, lakodalmas menetek, katonaképek, temetések… Ülünk a konyhaasztal mellett a villanykörte hol elhalványodó, hol nekibuzduló világosságában, amiről az egész utca tudhatja, a patak melletti fűrészüzemben mikor taszítanak újabb hatalmas fenyőt a gatter alá. Máskülönben munkát adunk nekik mi is, másnap fadönteni megyünk.

Kaptatunk felfelé a hegyen. Gyica Károly olyan tempót diktál, rendesen fújtatok, hogy a nyomában maradjak, pedig már rég nem legényember. Olyan meredek az oldal, épp két lábat látok magam előtt. Vékony, szikár lábak, lötyög rajtuk a nadrág, de naponta mennek legalább tíz kilométert, nyáridőben, mikor a jószág a messzi hegyi legelőkön van, többször ennyit is. Ha a sebes magyarosokat, csárdásokat húzzák, és ropogtatni kezdenek, hát ott stabil alapozása kell legyen a háznak! A gyimesi öregek, ha csak alig emelintik is a lábukat, és úgy csapják oda, az akkor is olyat szól, mint a petárda.

Andrisnak, Karcsi bácsi fiának új motorfűrészén hosszabb a láncvezető, mit a régin. Berreg a „drúzsba”, a fenyő hatalmas három darabban hengeredik a szekér tetejére, hogy azután az előrevetett lábú lovak hogy jönnek le velük, az kész talány. Ülünk a rönkök tetején, hazafelé „eregelünk”. Csíkos, durva posztótarisznyából szakadt nejlonszatyrokba vándorolnak a hamar ürülő műanyag sörösflakonok, s hogy az idő sürget, a lovak a hátukon kezdik érezni. A betonon csattogó patkók úgy vetik a szikrákat az éjszakába, ahogy a szekéren gubbasztók kezében az idejüket kitöltött öngyújtók próbálkoznak lángcsinálni a szivarok végeinél. A bakról hihetetlen régiségű dallamokon indul meg újra a nóta a keservesen kemény életről, régi szeretőről, bánatos édesanyáról, nem éjszakában, de lakodalomban megszokott harsányan, hadd hallja az egész falu, mára kidolgoztuk magunkat!

Ülünk a kalyibában a csípős november esti hidegben. A csikótűzhely repedései világítanak, eleven árnyszínház képeit ugráltatják a deszkafalon. A tűz pattogásával a zsebrádió hangos sercegése birkózik, öröm, ha elkapni egy-egy szót az éktelen recsegésben, hiába mászkálnak vele fel alá, mint egy nyugtalan csecsemővel, hátha lecsillapodik. Pedig mindjárt tizenegy óra, valahonnan zsolozsmát kezdenek majd sugározni, s a hegyen a kalyibában is imára kulcsolódnak a két pesti-tenyérnyi, kalákába, fejésbe, kaszálásba, favágásba fáradt kezek: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”